Képzeljünk el egy helyzetet: a szél fúj, a hullámok csapkodnak, a hajó fedélzete nedves, és neked négy órán keresztül folyamatosan súrolnod kell a padlót.
Nem valami hiba miatt, és nem is büntetésből kell ezt tenned. Egyszerűen csak "mert így szokás". A matrózok sokszor elestek, megsérültek, és csendben utálták emiatt a kapitányt. Mindez a józan ész szempontjából furcsának tűnhet.
A történelmi kontextusban viszont ez az egyik oka, amiért a britek nyertek tengeri csatákat, míg a franciák már a kikötőben vereséget szenvedtek. Nézzük meg, miért volt ilyen fontos a fedélzetek tisztán tartása.
A 19. század előtt senki sem értette igazán, hogy egy piszkos fahajón a hastífusz veszélyesebb lehet, mint a puskalövedékek.
1778 nyarán a franciák egy hatalmas flottát gyűjtöttek össze Toulonban, 66 hadihajóval és spanyol támogatással, hogy a brit erőket legyőzzék. A papíron ez nem csata, hanem mészárlás volt.
Miközben a brit hajók ragyogtak a tisztaságtól, a matrózok minden nap hajnal előtt tengervízzel és homokkal súrolták a fedélzetet. A francia hajókon azonban kosz, nedvesség és rothadó ételmaradványok gyűltek fel. Miért vesztegetne egy katona időt a takarításra?
Pár hét múlva a tífusz végigpusztított a francia hajókon. Először egy matróz, aztán tíz, majd végül százak betegedtek meg. A britek már készültek az utolsó összecsapásra, míg a franciák képtelenek voltak kifutni a kikötőből. 8000 tengerész esett ágynak, sokan elhunytak.
A végén a francia flotta Toulonban rothadt el. A háború egyszerű matematikája: 66 koszos hajó alulmaradt 30 tisztával szemben, anélkül, hogy összecsaptak volna.
John Smith amerikai történész megjegyezte: "Ez nem pusztán valamiféle feladat volt a matrózok lefoglalására. A fedélzet tisztítása a flotta stratégiai túlélésének kérdésévé vált."
St. Vincent admirális felismerte a tisztaság fontosságát, és 1796-ban elrendelte, hogy a fedélzeteket naponta kétszer, reggel és este, négy órán keresztül súrolják.
A sós víz és homok kombinációja természetes fertőtlenítőként működött, elpusztítva a fát károsító gombákat és penészt. A matrózok bár nem értették a baktériumok működését, tudták, hogy a tisztaság életet menthet.
A matrózok megtanulták úgy tisztítani a fedélzetet, hogy az ne legyen csúszós. Bár a sérülések így is előfordultak. A súrolást egy speciális homokkővel végezték, amit "bibliának" neveztek, mivel térden állva használták, mintha imádkoznának.
Ez a kő nem csiszolta le a fát, hanem inkább érdesítette azt, így a matrózok mezítlábas talpa jobban tapadt. A bőrtalpak akkoriban úgy csúsztak a vizes deszkákon, mint vaj a serpenyőben, ezért a mezítlábas járás előnyösebb volt.
Az admirálisok tisztában voltak azzal, hogy a négyórás súrolás pokoli kín volt a matrózoknak. Az 1796-os Eurydice korvetten a matrózok írásban panaszt tettek a hosszú munkaidő miatt.
Keith admirális 1801-ben eltörölte ezt a szigorú parancsot, kijelentve, hogy a súrolás káros az egészségre és veszélyezteti a legénység életét.
Az 1930-as években az amerikai flotta hivatalosan betiltotta a súrolást az új cirkálókon, mivel az gyorsan elkoptatta a drága tikfa fedélzeteket, amelyek cseréje rendkívül költséges volt.
Bár hivatalosan betiltották, a hagyomány még fél évszázadon át folytatódott. Az Iowa-osztályú csatahajókon, az utolsó fafedélzetes hajókon még mindig gyakorolták a súrolást.
A fedélzet súrolása nemcsak a tisztaságot szolgálta, hanem a legénység fegyelmezését is. Egy brit tiszt megjegyezte: "A fedélzet súrolása jobban fenntartja a matrózok fegyelmét, mint a verés."
A vitorlásokon, amikor a vitorlák fenn voltak és a kormányos irányított, a legénységnek nem volt sok dolga. De a súrolás lefoglalta őket, így elkerülték a lázadást. A monoton munka mindenkit lefoglalt és szem előtt tartott.
