Az élet tele van olyan pillanatokkal, amikor egy ismerős arc vagy név jelentőséggel bírhat. Dr. Gyarmati Andrea egy ilyen helyzetet oszt meg velünk, amely emlékeztet minket arra, hogy múltunk hogyan formálhatja jelenünket.
Egy nem várt helyzetben derült ki számomra, milyen fontos lehet, hogyan emlékeznek ránk mások. Egy nehéz pillanatban, amikor a múltból előtűnő emlékek hidat képeznek, az élet mintha megállna egy pillanatra.
Ötödéves orvostanhallgatóként lehetőségem nyílt mentőzni, ami akkoriban inkább fakultatív tevékenység volt. A "nínós autó" varázsa gyerekkorom óta megfogott, így boldogan csatlakoztam a csapathoz, amely a betegek segítségére sietett.
A mentősök közössége nem csak jó társaság volt, hanem rengeteg tanulási lehetőséget is kínált. Egy nyugodtnak ígérkező estén érkezett a hívás egy késsel hadonászó személyről, egy olyan környékről, amit gyerekkoromból jól ismertem.
A mentős tiszt kérdése, hogy megpróbálom-e kezelni a helyzetet, kihívást jelentett számomra. Bár a "légy szíves, segíts" és az "úgyse mered megcsinálni" mindig is motiváltak, most mégis bizonytalan voltam, miként közelítsem meg a szituációt.
Az ablakok nyitva voltak, a férfi pedig konyhában állt késsel a kezében. Mégis, a távolság biztonságot adott, így óvatosan próbáltam megnyugtatni őt, remélve, hogy sikerül elérnem, hogy letegye a fegyvert.
A filmekből ismert túsztárgyalási technikák és a belső megérzés vezettek, amikor hangosan megszólítottam a férfit, kérvén, hogy tegye le a kést. Bár kezdetben abszurdnak tűnt a kérés, a férfi arckifejezése azt sugallta, meglepődött.
Majd pont a te kedvedért fogom letenni! – mondja. Mondja? Inkább ordítja mély hangon. – Miért, ki vagy te?
Válaszoltam, hogy "én a Gyarmati Andrea vagyok", és ezzel megpróbáltam elterelni a figyelmét, remélve, hogy a név ismerős neki, és megnyugtatja.
– Az úszó? – kérdezte meglepetten. Alig néhány év telt el az olimpia óta, így sokan még emlékeztek rám. A férfi kíváncsian akart látni, kiléptem az ablakkeretbe.
Úristen, még képes megnyugodni, ha jól csinálom, jut eszembe.
A férfi érdeklődése inkább arra irányult, hogy mit keresek ott, mintsem a késsel való hadonászásra. Úgy tűnt, a sport és a múltbeli sikereim segítettek megnyugtatni, és végül letette a kést.
Később elmesélte, miért történt a helyzet, és csak másnap jöttem rá, milyen szerencsém volt aznap este. Az élet néha olyan forgatókönyveket ír, amelyeket nehéz elhinni.
Évekkel később, egy rendelésen találkoztam egy férfival, aki kézen fogva hozta fiát. Fogalmam sem volt, honnan ismerhetem, de nyugodtan tegeződtem vele.
– Nem ismersz meg – mondta inkább kijelentésként, mint kérdésként. Emlékeztetett arra, hogy ő volt a késes férfi a XIII. kerületből, és most, hogy a körzetemben lakik, eljött a fiával bejelenteni a TAJ kártyát.
Az ÉLET, nagybetűkkel, néha olyan történeteket produkál, amelyeket, ha könyvben olvasnánk, azt hinnénk, csak az író fantáziája szülte.
