Amikor a múlt hídépítési technikáira gondolunk, gyakran elképzeljük, milyen módszerekkel tudtak átkelni a korabeli emberek a vad folyókon. A mai mérnökök számára is érdekes kihívások ezek.

A kisebb patakok esetében nem okozott gondot egy deszkát átdobni vagy csónakkal átkelni. Azonban a nagyobb folyók esetén már komolyabb megoldásokra volt szükség. Az alábbi képen látható egy ilyen régi híd.

Az ókori Rómában például nem volt ritka, hogy rabszolgákat vetettek be a kötelek átjuttatására. Ezek a bátor emberek a fogukban vitték át a kötelet az egyik partról a másikra, és ha sikerrel jártak, különféle jutalmakban részesültek.

Caesar is gyakran alkalmazta ezt a módszert. Egy alkalommal, amikor vízvezeték építésére került sor, a rabszolgák közül a legügyesebb kapta meg a szabadságát, miután sikeresen átkelt a folyón.

A római mérnöki precizitás még ma is elképeszti a szakértőket. Hídjaik építése során mindössze 7 milliméteres pontosságot értek el az illesztéseknél. Ez a precizitás még a modern technológiával is kihívást jelent.

A középkorban a hídépítés egy kicsit egyszerűbb volt. Az építők a legegyszerűbb megoldásokat választották, és a hidakat ott helyezték el, ahol a távolság a legkisebb volt a két part között. Ha nem volt megfelelő hely, maradt a révész vagy a gázló.

A révészek szerepe ekkoriban rendkívül jövedelmező volt. Az átkelés megszervezése a folyókon igazi aranybánya volt számukra, és gyakran jobban kerestek, mint az uzsorások. Az alábbi képen egy ilyen régi révész látható.

Az újkor beköszöntével az építészet új útra lépett. Az emberek már nem elégedtek meg a természet adta lehetőségekkel, hanem inkább aktívan próbálták kihasználni és alakítani azokat. Az ilyen elszántság hozta el a mérnököket a színre.

Micsoda lendülettel vetették bele magukat a mérnökök a munkájukba! Számukra minden projekt egy újabb kihívást jelentett, és nem féltek a kockázatoktól. Az USA és Kanada közötti híd építése például egy ilyen nagy vállalkozás volt.

A két nemzet közötti viszony idővel javult, így végül elhatározták, hogy építenek egy hidat a Niagara-vízesésnél. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a vízesés környéke eléggé elhagyatott, és a sziklák rendkívül meredekek.

Bár a meredek partok és a mélyen kanyargó folyó nagy kihívást jelentett, mégis elhatározták, hogy megpróbálnak egy hidat építeni. Azonban a kötelek átjuttatása szinte lehetetlennek tűnt a zord környezet miatt.

A hídépítő cég végül egy versenyt hirdetett: aki át tud kelni csónakkal a folyón, annak egy kézfogást ajánlottak jutalomként. Természetesen senki sem vállalta a veszélyes próbálkozást.

Végül a cég anyagi ösztönzőkre váltott: aki át tudja juttatni a kötelet, jelentős pénzbeli jutalmat kap. Amikor a díj elérte a 100 000 dollárt, az első bátor vállalkozók próbálkoztak, de mind elbuktak a folyó erős sodrása miatt.

Évek teltek el, és a díj egyre nőtt, míg el nem érte az egymillió dollárt. Ekkor Charles Ellet mérnök jelentkezett a feladatra, azonban az ő díja 5 millió dollár volt. Az építtetők kelletlenül, de beleegyeztek a fizetésbe.

Ellet újabb versenyt hirdetett, ezúttal a helyi gyerekeknek: aki egy papírsárkánnyal átjuttat egy vékony zsinórt a túlpartra, édességet és 10 dollárt kap. A part hamarosan tele lett lelkes gyerekekkel.

Sok próbálkozás ellenére senki sem tudta sikeresen átreptetni a sárkányt. Ám egy helyi fiú, Homan Walsh, híres volt tehetségéről a sárkányeregetésben. Az első próbálkozása ugyan kudarcba fulladt, de a következő nap sikerrel járt.

Homan kitartásának köszönhetően végül sikerült neki átreptetnie a zsinórt a túlpartra. Ezután már csak vastagabb köteleket kellett átjuttatni, és végül a híd megépülhetett.

A fiú megkapta a jutalmát, ami mai értéken 350 dollár volt, míg a mérnök 150 ezer dollárt kapott, ami ma 5 milliót érne. Így épült fel az első függőhíd az USA és Kanada között, egy egyszerű papírsárkánynak köszönhetően.